Álcátlan falunap

Szeretem a parasztokat. Tudod, az egyszerű fajtából valókat. Azt, aki mosolyog és egész nap boldog, hogyha a reggeli kakasszó mellé pirosarany nasugár is társul.
A tavaszi kapálós, magvetős napok derűje feltölt, a madárdal nyugtatóbb Kitaro valamennyi hangfoszlányánál; a kipattanó rügy halk zaja a téli kandalló pattogását idézi vissza, de a pihentető meleg helyett tavaszi lendületet ad minden megújulni vágyó léleknek.
A virágok szirombontásáig minden élettel telik meg. Napra vetett hassal ficánkolnak a kicsi gyíkok, szárnyukat próbálgatják az ébredező méhek, zavaróan öntelt zümmögésükkel hirdetik a meleg beköszöntét a legyek, s harsányan kelepelnek a messzi délről hazatalált gólyák is.
Sziromhullás. Árnyak, fényjáték és illatszőnyeg tölti be a nyári levegő mohó puhaságát, mintha csak a bárányfelhők halkan settenkedő nyája harapdálná le a beporzott bibék koronáját.
Gyümölcsérésig tart a leleddző hömpölygés. Az aranyló búzaszellő simogatása, a nád zizegése, egy tücsök szapora cirpelése, a delelő csorda nyugodt kolompolása hangol rá a közeledő színözön gazdagságára. Mulattat a kis gidák és ékes csipkebokrok vadóc csatározása, olyan őszinte, olyan korlátlan.
Az első alma földrehullása indítja el a végtelen lavinát. Hangos boldogságok, örömkacajok töltik be a faágak ölelésre tárt karjait, huncut szüretelők néznek farkasszemet a fekete s fehér fürtök hadával, s cseresznyefülbevalókat aggatnak magukra mezitlábas lányok. Gépóriások kürtje riasztja fölre az álmodozót s gömbölyű füstje mutatja az aratásirányt.
A legbátrabb sárga falevél kacéran száll a még hiún zöldellő fűszálak közé, s a szürke felhők is örömkönnyet hullatnak búcsúzó üdvözlésképp.
Hópehelyfehérig tart a búcsú, s mint gyorsvonat az integetőt, hagyja maga mögött az elmúlást. Mosolykristályok hullanak az alvó táj puha dunyhájára s az esti csend sötétjét békésen táncoló kandallólángok csiklandozzák.
Szeretem a parasztokat. Tudod, azokat akik mernek szívből élni.