Te, aki ebben magadra ismersz

Tudod soha nem fogok hazudni neked. Miért tenném? Ilyennek szerettél meg, ha ez fájdalmat okoz...nem tehetek róla.
Magamat adtam az első szót kimondva, az első mosolyom őszinte volt. És hidd el, ha a vállamat piszkálom, nem kacérkodás, tényleg viszket, netán fáj. Ha előbújik a derekam, akkor rövid a blúz, de semmi több, egyetlen mozdulat sincs kiszámtíva. Ha szeretlek, nem taktikázom, s akkor sem teszem, ha gyűlöllek, vagy nem érdekelsz. Megondom, ha zavar, hogy piszkos a körmöd, s nem érdekel, ha neked ez fáj; én ilyen vagyok. Nem akarlak bántani ugyan, de foglak; őszinte vagyok, így elkerülhetetlen, s ugyanazzal az őszinteséggel kérek majd mindenért bocsánatot, s bújok hozzád, hogy megvígasztaljam sajgó szivedet.
Ha könnyeket látok leperegni meggyötört arcodon, a legnedvesebb puha csókkal szárítom majd föl, soha nem használok hozzá zsebkendőt, az annyira mesterkélt lenne, az nem én vagyok. Hidd el, a fehér nem én vagyok, s a fekete sem, de vagyok a szürke minden árnyalata, vagyok a vörös, a vér, az alma, ajkaid fénye, nyers húsod vad illata.
Lehet, hogy nem is vagyok rád kíváncsi igazán. Talán csak a napsugarat szeretem, ami belőled árad és menekülök az esőfelhők elől. Lehet, hogy nem szeretlek téged meg soha, de azt a bizonyos meleget sosem tudom elengedni majd. Talán egyszer, ha jön egy melegebb napsugár...ne haragudj emiatt rám!
Hiányzol, amikor nem vagy és túl sok belőled, amikor ragyogsz. Tudom, hogy most arra gondolsz..., de ne tedd, ne értsd ma félre, tudod, hogy miattad teszem.
Ezt is elmondtam, s minden mást is el fogok mondani, ahogy eddig, tekintet nélkül, határtalanul.
A márciusi tél tavaszba torkollott, s te ugyanolyan vagy, s mindig itt. Kettős érzéseket táplál bennem a büszkeség és a "fontos" érzése. Nem tudom, mit kell tennem, talán sarokba állítanom magam, s hagyni, hogy elmerüljön bennem a világ-
S most hozzád is szólok, hozzád ki a kendőzetlen igazság, a mellveretlen tabu árnyékában is mellettem maradtál, s mindenekfelett képes vagy a borús napokon is meglátni a tündért.

Marcangolva nedves húscafatokat

Nem tudom elmagyarázni, de igazából nem is kell. Csak annyit mondok, hogy nem szabad abbahagynod! Soha nem! Ami benned van kincs és a világnak látni kell mindent. Meg kell mutatnod mindenkinek, fel kell olvasnod a vakoknak, írástudatlanoknak; azoknak akik nem mernek hozzáfogni, hitet kell adj, hitet és bizalmat. Mindent, ami benned van, meg kell osztani, mert te élteted őket, és ők adnak neked örök életet.
Minden szónak ereje van, ereje és lángja. Fénycsőként világít majd az élet sötét útvesztőin, hangot ad a lélek néma suttogásának, árnyakat rajzol a magány mellé egy felhős őszi napon, kincsként csörren meg a koldus üres zsebében s illat lesz egy pipacs szirmai közt.
Körképpé alakul egy szögletes dobozban, vízcseppként hull a nap sugarai közül a legnagyobb aszályban, forrót sugárzik egy hideg téli hajnalon, lomblevél lesz elszáradt faágak halott rügyei közt, lélekkel telít egy kihunyt porhüvelyt. Mentőövvé tekeredik a fertőben fuldokló fiatal köré, s bilincsbe veri a szabadon sétáló gyikost.
Minden lesz, ha szabadon engeded, mert benne van száz, ezer, s millió lehetőség csírája, de egy lesz: a semmi, ha magadban tartva nem osztozol rajta a világgal.
Ne hagyd abba hát! Engedd ki mi fehér, kék, sárga, s a lilát és zöldet is szórd szét a levegő színtelen bugyrai közé. Nevetést és sírást, bánatot s derűt hozz vele az emberek, bokrok, fák, füvek, tárgyak, apró életek nincstelen hadára. Adj, adj ki mindent! mert a boldogság magasba emel s ott is oly egyedül vagy, mintha a bánttól ásott legmélyebb gödör sötétjében vesztél volna el, keresve mindazt, mi soha nem volt tiéd.

Álcátlan falunap

Szeretem a parasztokat. Tudod, az egyszerű fajtából valókat. Azt, aki mosolyog és egész nap boldog, hogyha a reggeli kakasszó mellé pirosarany nasugár is társul.
A tavaszi kapálós, magvetős napok derűje feltölt, a madárdal nyugtatóbb Kitaro valamennyi hangfoszlányánál; a kipattanó rügy halk zaja a téli kandalló pattogását idézi vissza, de a pihentető meleg helyett tavaszi lendületet ad minden megújulni vágyó léleknek.
A virágok szirombontásáig minden élettel telik meg. Napra vetett hassal ficánkolnak a kicsi gyíkok, szárnyukat próbálgatják az ébredező méhek, zavaróan öntelt zümmögésükkel hirdetik a meleg beköszöntét a legyek, s harsányan kelepelnek a messzi délről hazatalált gólyák is.
Sziromhullás. Árnyak, fényjáték és illatszőnyeg tölti be a nyári levegő mohó puhaságát, mintha csak a bárányfelhők halkan settenkedő nyája harapdálná le a beporzott bibék koronáját.
Gyümölcsérésig tart a leleddző hömpölygés. Az aranyló búzaszellő simogatása, a nád zizegése, egy tücsök szapora cirpelése, a delelő csorda nyugodt kolompolása hangol rá a közeledő színözön gazdagságára. Mulattat a kis gidák és ékes csipkebokrok vadóc csatározása, olyan őszinte, olyan korlátlan.
Az első alma földrehullása indítja el a végtelen lavinát. Hangos boldogságok, örömkacajok töltik be a faágak ölelésre tárt karjait, huncut szüretelők néznek farkasszemet a fekete s fehér fürtök hadával, s cseresznyefülbevalókat aggatnak magukra mezitlábas lányok. Gépóriások kürtje riasztja fölre az álmodozót s gömbölyű füstje mutatja az aratásirányt.
A legbátrabb sárga falevél kacéran száll a még hiún zöldellő fűszálak közé, s a szürke felhők is örömkönnyet hullatnak búcsúzó üdvözlésképp.
Hópehelyfehérig tart a búcsú, s mint gyorsvonat az integetőt, hagyja maga mögött az elmúlást. Mosolykristályok hullanak az alvó táj puha dunyhájára s az esti csend sötétjét békésen táncoló kandallólángok csiklandozzák.
Szeretem a parasztokat. Tudod, azokat akik mernek szívből élni.

In Santa Monica

I just love this song so-so-so much.

Enjoy!