Játék volt...

Végül is mindenben benne vagyunk, azt hisszük mi irányítjuk az életünket, aztán romba dől egy fura kis pillanat alatt minden. Álomvárak dőlnek össze a valós tornyok romhalmazainak tetejére, majd egyszer csak kupacok között találjuk magunkat. Még kilátok, de egyre magasabb az árok, amit most már magam köré magam építek. Ha nem áshatom meg saját síromat, hát kriptát építek leomlott várak megmaradt köveiből, féltékeny bosszú, de csak szomorúságot, ha okoz - ki tudja?
Feneketlen tavak mélyére vezet az utam, pirosak helyett feketék és kékek borítanak be mindent, álomarc, és selyem álarc, mit minden este és reggel fölteszek. Egyszer kicsi voltam, sokáig hallgattam egy akkori slágert, de nem hiszem, hogy pontosan megértettem volna, aztán évekkel később nosztalgiázáson kaptam magam, régi lemezek és magnószalagok után kutatva került a kezembe egy régen megkopott doboz, benne gyűröttre hallgatott hangok...Felnyitottam a magnó tetejét, előkészítettem majd sercegő hangon megszólalt...."...Játék volt, játék, de miért kéne belehalnom játékból?..."
Egy másik régiség, ugyanarról a szalagról, nem tudtam soha ki a szerző, ki az, aki valaha tökéletes hangot adott a gondolataimnak - "..gyújts egy gyertyát a szenvedőknek, vigyázd lángját két kezeddel.."

A reménytelen reménnyel találkoztam megint, akkor és most, és közötte sokkal többször, mint gyerekként hittem volna -

Nem kötődik igazából, de már rég itt lenne a helye, íme a legszilágyibb Domokos

NAPFORDULÓ

- Igen, igen, tudom. Nyári napforduló.
Hívattam, Mester, fáradjon be, Mester.
Éppen csak csúcsos süvegem
csapom fejembe. Nem szeretnék
napszúrást kapni. Egy pillanat
és mehetünk is.
Hogy ne még?
Tessék, kínálhatom hellyel is, ha már ragaszkodik
efféle formasághoz.
Hozott vodkát? Ó, csuda kedves.
Úgy ül itt, mintha örökre.
Persze, persze, hosszú a nap. Napforduló napja.
Nyári napfordulóé.
Születésnapom.
Az enyém, meg hát... az izé. Az egyezségünké.
Muszáj beszélni erről?
Muszáj?
Hogyne, hiszen a maga napja ez. A diadaláé. Tessék,
mehetünk, itt van az úgynevezett lelkem,
viheti.
Bár, őszintén szólva, nem tudom, mit eszik rajta.
De ez nem tartozik rám.
Hogy módot ad a végső számvetésre?
Muszáj meglennie?
Isten neki, fakereszt. Bocsánat, nem akartam megsérteni,
az istent csak megszokásból említettem.
Na jó.
Megbántam-e az egyezséget?
Még kérdi?
Nincs egyezség, hogy előbb-utóbb az ember meg ne bánná.
Pedig a mienk csábítónak ígérkezett.
Maga azt mondta: Ifjúság. És én bedőltem.
Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig!
Muszáj folytatni? Persze, most, maga élvez.
Egyszóval: Ifjúság. Remény. Bizodalom.
Küzdelem. Siker. Győzelem. Csalódás. Újrakezdés. Remény.
Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig! Ameddig akarom!
Pirospozsgás arcok. Nemi potencia.
És nyughatatlanság, örökké. Vágy, új küzdelemre, nőre,
sikerre, pénzre ésatöbbi.
Frissesség. Vígság. Céltudat. Romantika.
S a hit, a hit, hogy érdemes!
Hit a Célban és abban, hogy a Cél a Küzdelem maga!
Eredmény is, persze, itt-ott. Mézesmadzag.
Hogy abba ne hagyjam soha! Ne lehessen nyugalmam.
Mester!
Legyen ezerszer átkozott!
Maga ellopta tőlem a hitetlenség nyugalmát!
Az aggság bölcsességét!
Cinikus vagyok? No, ne mondja. Hogy oda ne rohanjak.
Ne feledje, éjfél még messze,
még mindig túl fiatal vagyok a cinizmushoz.
Éjfélig még halhatatlan vagyok.
Nem, csak a saját logikáját
olvastam a fejére, Mester.
De folytassuk. Egyszóval: Ifjúság.
Erő. Egészség. Rugalmas izmok,
sosem-meszesedő véredények,
éber agy, ép fogak, - :
megrágni a történelem rágós tényeit;
lelki immunitás,
türelem, öszvéri makacsság,
gyönyör, amennyi csak beléd fér! öröm! bosszúság!
kínlódás, eufória - mindegy: csak unalom ne!
Hogyne, tudom, így szólt az egyezség és csábított is.
Ki a fenét ne csábított volna!
Ifjúság nyolcvan évig, százig, százötvenig!
S lelki immunitás:
a halhatatlanság ábrándja - végső pillanatig!
Ne szóljon közbe. Mester. Nem akartam beszélni,
maga kényszerített, hát fogja be a száját, hallgasson végig,
még messze az éjfél. Nyári napforduló!
Egyszóval: Ifjúság. Seregnyi apró és hatalmas
dolog, tény, folyamat, állapot, amit
hülye gyűjtőnéven Boldogságnak hívunk.
Az utolsó szó jogán beszélek!
Boldog voltam, igen. És fiatal, mindvégig és vidám
és küzdő kedvű és győzedelmes és csalódott és mindig újrakezdő,
örökké nyughatatlan. Becsvágyó és becsületes, remélhetőleg.
Jó volt, sok minden jó volt.
Örvendeni egy csóknak is. Megfogalmazni egy megfoghatatlan
dallamot. Vagy csak ülni a parkban, egy padon,
valakivel,
s szoknyája alatt kutakodni.
S ami legfontosabb - nem is hinni, hogy vége sose lesz,
csak megfeledkezni róla.
Pontosabban: nem gondolni rá.
Mert a meggondolatlanság az ifjak
s a feledékenység a vének szerencséje, áldása. Én
csak az előbbit tudhatom,
így szól az egyezség, ugye.
Jó volt, persze, evezni a Dunán,
felszökni zergés szirteken;
röhögni nagyokat; jó volt a hit,
hogy egy-egy mozdulatommal
valamit én is megmozgathatok,
s büszke lehetek örökös
éberségemre, Mester,

arra, hogy még álmomban is

résen vagyok s hiába akarnám
kikapcsolni fejemben a riasztókészüléket:
nem sikerülne.
Ez is hozzátartozott
az egyezséghez, a sok apró, hatalmas, jelentős vagy érdektelen
dologhoz, állapothoz, folyamathoz, amelyet
- mondtam már -
hülye gyűjtőnéven Boldogságnak hívunk.
A boldog állapothoz, amelyet
nem az eredmény, csak a szándék határoz meg. Amelyben
erőt jelent a Hit, olyan Erőt,
hogy meg kell hódolnia előtte minden emberfiának
(különben istenfia is
emberfia volt, csak törvénytelen - :
kuss, drága Mester:
az utolsó szó jogán
rosszmájú is lehetek -
aminthogy vagyok is).
Szégyen, nem szégyen, de most már
fáradt vagyok.
Nincs fárasztóbb, mint a dicséret,
s én eddig mást se tettem,
agyondicsértem, Mester, magunkat
és egyezségünket. Fáradt vagyok,
de még mindig messze az éjfél,
s munkál bennem az indulat, a végső
- nem szívesen hallgatja meg, tudom,
de nem mondok le az utolsó szó jogáról! - :
Mert jöhetsz, örök ifjúság,
boldogság, küzdelem, csalódás, győzelem, remény,
mulandó halhatatlanság, amelyről
csak az utolsó pillanatban
derül ki, hogy mulandó - :
itt van, Mester, az úgynevezett lelkem,
viheti rögtön, habár nem tudom,
mit eszik rajta. De hát
ez nem rám tartozik.
Én csak egy utolsót üvöltök,
s követelem a fáradtság jogát!
Követelem, mert végre
pihenni akarok!
Az aggság jogát is követelem,
a feledését, bölcsességét;
azt is, hogy ne érdekeljenek a nők,
hogy legyek impotens,
követelem a nyugalom jogát,
a megnyugvásét; azt, hogy beletörődjem
abba, amibe (nem, hogy nem lehet, de)
szerződésünk nem enged;
a halál jogát, igen, a Halálét
követelem, Mester! Mindent követelek,
amitől elestem ezzel az
átkozott szerződéssel!
Ó, Mester, Mefisztó,
már kezdek hülyeségeket beszélni.
Öt perc múlva éjfél. Mehetünk.